Contents

1. Zalai Közlöny sz június tarnaetkezde.hu - nagyKAR
2. A sorozat adatai
3. Petőfi Népe, 1994. február (49. évfolyam, 26-49. szám)

Az egymásba nyíló kiállítótermek közepén húzódó üveges tárlósorban Che személyes tárgyai, szemüvege, orvosi táskája, műszerei, töltőtolla, naplói, kisrádiója, borotvakészlete, neki címzett levélborítékok a világ minden tájáról, egy rendelet alján eredeti kézjegye, az utolsó rekeszben összehajtogatva egy katonai zubbony s mellette egy zsebkendő, sarkában kézzel hímzett monogramjával.

A falakon kinagyított fényképek sora mutatta életútját, gyermekkorától a miniszteri eskütételig, bőven válogatva a forradalmi eseményeken, a különféle népgyűléseken készült felvételekből, ahol többnyire a Castro fivérek társaságában látható.

• sajtfesztivál Szigetszentmiklos;
• elvált nők klubja Csurgo;
• Székelykeresztúr Város.
• egyedülállók klubja Tiszaalpar;
• elvált nők klubja Balassagyarmat;
• Apertium: Machine Translation Toolbox / SVN / [r] /incubator/apertium-hun/dev/tarnaetkezde.hu.

És nincs tovább! A nagy záróképen egy szónoki emelvényen látjuk, egyedül áll a mikrofonállvány mögött, mellén valami kitüntetés vörös szalagocskája virít, előtte, mellette a beszédét hallgató tömeg. Éppen mintha Kuba ünnepelt minisztereként, ágyban, párnák közt halt volna meg! További sorsáról, a forradalom exportjáról, önként vállalt mártíriumáról egy szó sem! Hát normális ésszel elképzelhető egy Che emlékkiállítás, amely nem azzal a világsajtót bejárt, Mantegnát idéző nézőpontú ravatali képpel zárul?!

Feldúltan toporogtam a kijárat előtt, csoporttársaim arcát vizsgáltam, akik mit sem látszottak észlelni a nem is túl rafinált manipulációból, elégedetten zsivajogva tódultak az utcára. Úgy tűnt, rajtam kívül senkinek nem támadt hiányérzete, senki nem érdeklődött idegenvezetőnktől, hogy is van ez. Leverten, kiábrándultan somfordáltam nyomukban autóbuszunkhoz. Alig néhány perc múltán, a Diesel-motor dönögését elnyomva, már csak szivarozással kapcsolatos, vidám családi anekdoták keringtek az autóbuszülések közt.

Cheről szó sem esett. A magyar elvtársak és elvtársnők felajzva készültek a következő állomásra, a szivargyár meglátogatására, oda, ahol a hatalmas havannaikat pödrik, sodorják, gyűrűzik a pózolva fényképészkedő politikai- és filmsztárok kedvére.

Zalai Közlöny sz június tarnaetkezde.hu - nagyKAR

Ez a program tökéletesen azt nyújtotta, amit a reklám-füzetecske ígért: látogatás a múlt századi manufaktúrák világába, a kézimunkával történő szivar előállítás megismerése. Két említésre méltó apróság azért akadt. Az egyik: a hirdetett díszdobozos szivarokat csak amerikai dollárért lehetett megvásárolni a mintaboltban, nem is kevésért, s a darabonként, elérhető áron kaphatókat — miért, miért nem, köztük Hemingway kedvencét is — olyan barna csomagolópapírba csavarta a készséges eladónő, kétségtelenül virtuóz ügyességgel, mint amilyenbe a Corvinban, mondjuk, az apró háztartási cikkeket nyújtják át.

Az érthetőség kedvéért: akkoriban Kubában három fizetőeszköz forgott, úgymint az amerikai dollár, amivel a nyugati, a csak vörösdollárnak becézett, vörös számjeggyel nyomtatott peso, amivel a keleti turisták vásárolhattak az arra kijelölt, szigorúan ellenőrzött boltokban, no meg a hivatalos kubai fizetőeszköz, a köznapi peso a kubai dolgozó nép számára. Feketekereskedelem, tiltott valutaváltás biztos előfordult, mint a keleti blokk országaiban mindenhol, de tudtuk, Kubában aránytalanul nagy a kockázata és kíméletlen a büntetése.

A másik apróságot azért említem, mert reménykeltően megmelengette a szívem táját: a hangár-szerű üzemcsarnokban, ahova benézhettünk, többtucatnyi színesbőrű munkás, nő, férfi hajolt a közös asztalok fölé, s munkájuk monotóniáját enyhítendő, fölváltva verseket mondtak, hangosan, szépen deklamálva, néha kórusban ismételve a refrént.

És láthatóan kedvükre volt, akárha nótáztak volna. Másnap a krokodilfarm a krokodilokon kívül sok látnivalót nem ígért — de mint a helyszínen kiderült, éppen elég volt az is. Meglepően nagy, sáros, mocsaras területre érkeztünk, a szabad vízfelületeket homokpadok, szigetecskék osztották hajózható, pontosabban ladikozható csatornákra. Kedves kis hajócska várt ránk, a korláthoz sorakozva bámészkodtunk, ahogy kisiklott velünk a mesterséges öbölből.

Első, felületes körülnézésre alig néhány kivénhedt példányt láttunk unottan napozni, mozdulatlanul nyúltak el a dagonyában, csak a válluk mozdult nagy néha. Ahogy a szemünk megszokta az árnyékok és a csillogó vízfelület csalárd fényjátékát, fölfedeztük a mélyben surranó fiatalabb állatok vöröses hátát is, de még akkor is csak inkább idegenkedést váltott ki az egész, nem keltettek félelmet a rusnya jószágok.

A minden társaságban kitermelődő ügyeletes jópofák elővették a jó kis retikül lenne belőle , meg az elhozhattuk volna anyósomat is féle szellemeskedéseket, de hamar beléjük fagyott a vidámság. Megjelent ugyanis a mi hajócskánk mellett az etető csónak is, alján tucatnyi földarabolt birkával, s egy félmeztelen legényke elkezdte amúgy véresen bedobálni a méretes cafatokat a sekély vízbe. Infernális színjáték kezdődött. Szinte fölrobbant a távolabbi öböl. Tucatnyi kisebb, nagyobb krokodil száguldott felénk kimeredt szemmel, tátott pofával, hosszú, izmos farkuk csónakmotorként hajtotta őket előre, s ahogy becsattant összevisszanőtt fogakkal teli állkapcsuk, az elkapott zsákmánnyal, lassítás nélkül, eltűntek valahol a hajónk alatt.

S a legényke csak dobálta tovább, mosolyogva a nyers, iszamos húst, s a távolabbi homokpadok felől is meglódultak a jó étvágyú ragadozók, már szinte habzott körülöttünk a véres víz a mélyben kavargó, pikkelyes testek csapkodásától, a nagyobb koncokon össze is kaptak, egymás szájából próbálták kitépni a falatokat. A viszolygást, amit féktelen zabálásuk kiváltott, tovább fokozta, hogy mindezt némán, hangot nem adva művelték, időnként még horgas hátpikkelyeik csónakunk aljához, oldalához súrlódását is hallani véltem.

Az előbb még vidám társaságon az addig abszolút biztonságosnak gondolt kiránduló hajócskában úrrá lett a riadalom, fölülkerekedett a kiszolgáltatottság döbbenete, egy rövid időre képzeletükben átélték az áldozat, a zsákmány kábító rémületét, miközben egyre csak jöttek, jöttek az újabb még éhesebb, még vadabb, még féktelenebbül vagdalkozó krokodilok, sárgásbőrű fiatalok és fatörzs-szerű vének vegyesen, s már szabad vízfelület sem maradt körülöttünk, mindenhol csak a csapkodó tömzsi lábak, izmos farkúszók és összecsattanó, félelmetes fogsorok kaotikus kavargása. Az asszonyok sápadtan kapaszkodtak emberük karjába, egy fiatal lány verejtékes homlokkal hányingerét próbálta leküzdeni, a mindig dezodortól illatozó csoportvezetőnk rekedt félmondatokkal — Rémesek, ugye?

Aztán, ahogy elfogyott az eleség, ahogy leült csónakjában a gondozó s evezni kezdett, egyetlen szempillantás alatt elsimult körülöttünk a víztükör, a gyilkos jószágok lemerültek és lusta, kimért mozdulatokkal siklottak napozó helyükre — mintha csak ennyiből állt, s véget ért volna a kedvünkre rendezett látványosság. Elég kínos volt. Nemigen néztünk egymásra, erőltetett társalgás, vékonyka nevetgélés hangzott fel itt-ott, alig vártuk, hogy kiléphessünk a kikötő deszkapallójára.

1. tarnaetkezde.hu - szexpartner Csurgó lányok.
2. Duna World heti műsora - február csütörtök - TV műsor - awilime magazin.
3. Csurgó lányok.
4. rosszlányok hu Sajoszentpeter;

Ott egy rövid időre néhányan még megálltak, hitetlenkedve visszanéztek a mocsaras partok felé. E ttől a naptól kezdve leváltam a csoportról, magam jártam dolgaim után, csak a végén, a búcsúesten tartottam velük.

A sorozat adatai

Délelőttönként, a parton ugyan összefutottam egyik-másikukkal, de különös: nem kérdezték, miért tűntem el, merre járok nélkülük. Örültem, hogy így alakult, zavart volna, ha bármelyikük is velem akar tartani. Koradélután indultam egyszemélyes Hemingway-zarándoklatomra. Kis hazai maszek-térképemnek köszönhetően, könnyen megtaláltam a távolsági busz megállóját, hamarosan indult is fekete füstpamacsokat pöffentve az ütött-kopott járgány. A fiatal kalauz vagy nem értette, mit kérdezgetek tőle egyre riadtabban, vagy tényleg soha nem hallott a Nobel-díjas író emlékházáról, végül a meglepően kevés utas egyike, egy szalmakalapos, barázdált arcú öregember szánt meg, s kidolgozott nagy tenyerét felém emelve mutatta, a negyedik megállónál szálljak le.

Amikor közeledtünk, előrekiáltott a sofőrnek is, hogy álljon meg, s újra intett nekem, megérkeztem. Havannától igazán nem messze, San Francisco de Paula nevű falucska központi terén álltam, egy barátságos teraszú kocsma előtt, de akárhogy forogtam, sehol sem láttam múzeumra utaló jelzőtáblát. Szerencsémre tudtam, hogy Finca Vigiaként emlegetik a házat, ahol Hemingway az utolsó éveit élte, mert amikor így kérdeztem, egy angolul is beszélő iskolásfiú fölajánlotta, hogy odakísér.

Elég meredeken kell fölkapaszkodni a hegyoldalban, de megéri a látvány, ami az erdei útról kikanyarodva fogad: tájba simuló, jó arányú, barátságos, emberléptékű, tornácos ház, mögötte a távolba futó, nem különösebben ápolt kert, s benne jobb kéz felől — ekkora távolságra a tengertől elég meghökkentő látvány — bebetonozva a híres kishajó, a Pilar.

Nem díszlet, közelről meggyőződtem róla, az eredeti Pilart szállították valahogy ide; föl nem foghatom, kinek juthatott eszébe, de magamban díjaztam az ötletet: hegyoldalba betonozott jacht, ahonnan még látni sem lehet a tengert, ez aztán absztrakció, a javából! A ház gondnoka barátságos, de kérlelhetetlen, akárcsak szóváltásunkra előkerülő felesége is, belépni semmiképp nem engednek.

Az ablakokon keresztül hagynak bebámészkodni: a falakon trófeák, fölismerem egy hegyes, csavart szarvú kudu antilopét, festmények, fotók, a könyvespolcon a köteteknek támasztva egy míves vadászpuska — kisöbűnek látszik, nem gondolom, hogy az lenne, amivel a toronyszobában szétlőtte a fejét — a sarokba húzva egy kárpitozott fülesfotel.

Petőfi Népe, 1994. február (49. évfolyam, 26-49. szám)

Sehol nem látom a sokat emlegetett írópolcot, de a kisasztalon ott az írógép, lehet, hogy azon kopogta le az öreg halász történetét. A teraszról is megközelíthető mellékhelyiségbe, ki tudja, miért, végül mégis beengednek — eszembe idézik Maman jellemzését: Kuba a tiltások és a nemtörődömségek keveréke. A lefedett vécécsésze fölött a falon egy naptárféle, a Papa naponta följegyezte oda a testsúlyát — úgy látszik, azzal kínlódott — kékeslila tintaceruzával.

Amíg ott nézelődöm, jegyezgetek, a gondnok előkerít valahonnan egy kopott, fogatlan öregembert, nagy büszkén mutatja be, hogy róla írta volna a Papa a Nobel-díjas regényét. Az öreg halász, Gregorió — ha ugyan valóban ő az — hajlandó fölballagni velem a hajóhoz, egy szivarért még fényképezőgépem elé is odaáll, barázdált arcán unalom és megvetés, gondolatlanul mosolyog a lencsébe, gépiesen.

Alig várja, hogy inni mehessen. Ahogy visszaindulok, föltámad a szél, fonnyadt virágillatot kavar a kertben. A Papa halála jár az eszemben, ősz szakáll keretezte arcát látom magam előtt, magasnyakú, vastagkötésű pulóvere megfeszül domború mellkasán. Azon a részeg hajnalon ilyesféle hangulatban nézhetett bele a puskacsőbe. Miért költözött föl ide, a hegyre? Ha ott maradt volna valahol a tengerparton, dehogyis lett volna öngyilkos abban a harsogó napfényben! Az egyik, beleérző képességéről híres irodalomtörténész szerint Hemingway csak addig volt hajlandó élni, amíg boldognak tudhatta magát!

Ám arról, hogy mi vagy ki tette boldoggá, mi jelentette neki a boldogságot, ő sem ír egy sort sem. N ehezen aludtam el. Nem tudtam szabadulni a barátságosan settenkedő halál gondolatától. Éjszaka szélvihar tombolt, csatakosra izzadva, összegyűrt ágyneműbe csavarodva ébredtem. Reggelre az egész szobát finom por borította, lábnyomom körülrajzolta a kőpadlón, ujjammal írni tudtam az asztallapra.

A tenger felől támadó orkán elbánt a szálloda környékével is. A medence mellett fölborogatott napernyők, kerti bútorok hevertek, az úttesten újságlapok, fagylaltpapírok, üres dobozok kergetőztek, valahol ablak is törhetett, lépteim alatt a járdán üvegcserepek ropogtak, a göthös kóbor kutyák behúzott farokkal, tanácstalanul rohangáltak a földre szegzett tekintettel siető járókelők nyomában. Telefonálni indultam — kétségem sem volt afelől, hogy a szállodait folyamatosan lehallgatják —, hamarosan találtam is négyet, ötöt a környéken — mind rossz volt.

Leszakított kagylók, meggörbített számtárcsák, kilógó kábelek jelezték messziről, ne is próbálkozzak. Végül egy még kihalt kávézóból, a vécéajtók között állva sikerült fölhívnom a jegyzeteimből kibogarászott számot. A válaszért rövid időre visszatérünk Budapestre, egészen pontosan Maman kollégiumi szobájába, ahol családi fotói fölé hajolva ismerkedtem a Pérez-família tanulságokat sem nélkülöző történetével.

A kezemben tartott képen, nagyjából egy-másfél éve készülhetett, három nő áll a teraszra futó, íves lépcsősoron, legfelül a mama, kezét az őt közrefogó két lánya vállára ejti, igaz, azok két fokkal lejjebb állnak, de egy jó fél fejjel így is magasabbak nála. Hosszú, lesimított hajával a fiatalabbik, Ana Verónica hasonlít jobban rá, barátném, Maria Magdaléna vastagabb csontú, erőteljesebb, haja, arcvonásai más eredetre, talán az apai ágra utalnak.



Ana gyönyörű, sugárzik a képen, nyúlánk, karcsú, de izmos termete, a szögletes nyakkivágású blúzból előnyomakodó mellei életszeretetről dalolnak. A lányok belemosolyognak az objektívbe, a mama felhős szemmel elnéz a távolba. Talán a tenger túlpartja, Miami felé. A férfiakra gondolhat, férjére, fiára, akik a parti őrség éberségét kijátszva, egy borús éjszakán csempészhajójuk mélyén rejtőzve átevickéltek az USA-ba. A másik, néhány évvel korábbi, megbarnult csoportképen még ők is láthatók, ugyanazon a lépcsősoron állnak, jobbra fönt a családfő, a havannai ügyvédek egyesületének köztiszteletben álló elnöke, a megtermett, szekrény-mellű, derekát megfeszítve, mereven tartó férfi világos, könnyű szövetből készült mellényes öltönyében a megbízhatóság szobra, jobbján a mama, itt még nyitott ajakkal, gondtalanul kacag valamin, sötét haja puhán omlik a selyemruha egyenes válltömésére, előttük, néhány lépcsőfokkal lejjebb a három gyermek, középen a zongoraművésznek készülő Dan Philippe egy fejjel magasabb kamaszhúgainál, akik önfeledten bolondoznak, Maria Magdalena valamit mond fölfelé a papának, Ana ujjai közé csippentve kétfelé húzza szoknyácskája szélét, balerina pózban pipiskedik.

A hagyományos módon beállított családi képet természetes báj uralja, még összetartozást, feltétlen bizalmat, szeretetet sugall. Semmi nem mutat arra, hogy majd a néhány év múlva készülő képen már csak a három nő kapaszkodik egymásba, kicsit riadtan, védtelenül, kiszolgáltatva. A Pérez család állítólag szokványos története Maman szenvtelen előadásában is megrázott: A disszidált férfiág gyorsan megkapaszkodik az Államokban, az ügyvéd urat a kubai emigráció vezérkarába emeli, jogi ismereteit busásan honorálja, a fiú befejezi a konzervatóriumot, s kedvelt koncertzongoristává növi ki magát.

Pillanatra sem feledkeznek meg az otthon maradottakról, de semmit sem tehetnek értük, családegyesítési kérelmüket újra meg újra elutasítják, pénzt nem küldhetnek megsegítésükre. Pedig azok egyre nehezebben élnek, sötét felhők gyülekeznek a ház fölé — amit különös kegyként nem koboznak el tőlük. Maria Magdalena kitűnő felvételivel bejut a műszaki egyetem textilmérnöki szakára, Ana Verónica útja akadálytalan a sportfőiskolára, hiszen évek óta a kubai kosárlabda-bajnokság korosztályos élcsapatában játszik. Mindketten népszerű hangadók társaik körében, és természetesen rajonganak Fidelért, lelkes tagjai a kommunista ifjúsági szervezetnek.

A bizalom, az elfogadottság jele az is, hogy Ana a bedobója a prágai Universádéra utazó ifi-válogatottnak, ahol különleges adottságára és kivételes játékintelligenciájára fölfigyelnek a szakemberek, s az egyik cseh edző megkérdezi, szép magas ösztöndíjért lenne e kedve az ő csapatában kosarazni.